SZVSZ – Ready Player One

A hétvégén volt szerencsém megnézni a Ready Player One című Spielberg filmet, így gondoltam amíg friss az emlék, írok róla egy véleményt/kritikát. Előre szólok, hogy spoileres cikk lesz ez, így aki nem látta a filmet és nem szeretne semmit megtudni róla, annak szóltam előre. Biztos ami biztos külön megjelöltem a spoileres részeket.

A történetben Wade Owen Watts kapott központi szerepet, aki egy kisvárosi nyomornegyedben, gettóban (a filmben is ezt a szót használják) tengeti mindennapjait. Számára és a többi ott lakónak is az egyetlen kiút ebből a mély szegénységből az Oasis nevű játék, ami egy virtuális valóság. Ebben a világban az lehetsz, aki csak akarsz, nem számít, hogy honnan jössz, itt megtalálod a helyed a megannyi egyedi világban. Wade vagy inkább a játékbeli énje Parzival nem titkolt célja, hogy megszerezze a játékban elrejtett “húsvéti tojást” (easter egg), amit a készítő hagyott hátra és aminek segítségével Ő lehet világ legnagyobb játékának az Oasisnek a tulajdonosa. Ehhez össze kell gyűjtenie három kulcsot, ami különböző szinteken van eldugva. De persze nem lesz könnyű dolga, hiszen mindenki meg akarja szerezni a kulcsokat. Legnagyobb vetélytársa egy behajtó cég, akik egy egész hadsereget üzemeltet, csak hogy Ők nyerjék meg a versenyt.

Maga a film pontosan azt nyújtja, mint amit elvárna az ember egy ilyen filmtől. Ugyanis a film 100%-ban vissza adja a VR és az adrenalin fűtötte játékok élményét. Az egész film lényege az akciójelenetek élménye, amiből szerencsére kapunk sokat. Ezek elég látványosak, gyakorlatilag nem is tudjuk, hogy merre nézzünk, annyi minden történik a képernyőn egyszerre. Amikor pedig nem az Oasis-ben, hanem a külvilágban történnek az események, akkor azokat fárasztónak, vontatottnak és rendkívül lassúnak érezheti az ember, csak úgy mint én. Személy szerint a párbeszédek alatt szabályosan azt éreztem, hogy basszus, menjetek már vissza az Oasisbe, ott mennyivel sokkal jobb volt. Nos a történet ebből a szempontból pontosan elérte, amit akart.

A film mellett szól még, hogy telis-tele pakolták Easter Egg-ekkel. Ez van akinek nagyon pozitív élményt adott, van akinek nem. Biztos sokak felkiáltottak, vagy meghatódtak, amikor egy rég elfeledett vagy éppen mostani játék egy-egy részlete vagy karaktere tűnt fel a vásznon. A nosztalgia faktor (csak úgy, mint a Stranger Things-nél) az egekbe hágott, de én úgy voltam vele, hogy jé, ott egy Master Chief, aki a tini-nindzsa-teknőcök mellett áll és Gandalf botját tartja a kezében, miközben Link furlyáját fújja. Majd megvontam a vállam és mehet tovább minden. (Jó nem volt ilyen a filmbe, de remélem érthető a hasonlat.)

Viszont ha már a karakterek közti kommunikációról és a “külvilágról” van szó, akkor meg kell, hogy említsem, hogy az, ami kvázi kint történik az egyszerűen egy szükségszerű szenvedés, amit túl kell élni valahogy. A párbeszédek lassúak, a karakterek annyira súlytalanok, hogy amikor történik valami, akkor azt észre sem akarják venni.

Spoiler

Vegyük például azt, amikor meghal Wade nagynénje/felnevelője. Ő volt az, aki ugye felnevelte a srácot a szülei helyett. A legjobban hozzá kellene kötődnie a gyereknek. De mi történt? Hopp jött egy másik lány és eh nincs idő gyászolni haladjon a történet. Nonszensz…

[collapse]

Ezen kívül még számos helyen éreztem azt, hogy össze van csapva a párbeszéd, a karakter jelleme stb. Sajnos erre nincs orvoslat, ez ilyen volt az egész film alatt.

De nem is ezért fogjuk szeretni a RPO filmet. Hanem az akció és a látvány miatt. Arra nem volt panasz, abból van bőven. Nyilván az ember nem is azért fog egy ilyen filmet megnézni, mert a mélységekig lehatoló karakter fejlődést és Oscar díjas színészi játékot akar látni, de úgy érzem, hogy a könyv ennél egy picivel többet tartogat.