A király döntése

Holdfény király unottan ült a trónján. Maga elé révedt és a nagy fekete semmit kémlelte üres tekintetével. A trónterem most szinte üres volt, pár alattvalója lézengett csak ebben a helységben és csak kevés fegyveres őr állt az oszlopoknál. Nem is volt most többre szükség. Az utolsó hadjárat során elpusztították a környéken elszaporodott ellenséges barbár, grot és skaven törzseket.

A hadjárat után hatalmas ünnepséget rendeztek, több, mint egy hónapig egyfolytában csak ettek-ittak, szólt a zene és hatalmas vigasság volt. Finomabbnál finomabb ételek szolgáltak fel minden este, fényárban úszott az egész királyi vár. A király se volt rest és bizony fennhangon énekelte az asztalnál összegyűltekkel a győzelmi dalokat. Egy idő után már azon ment a verseny, hogy ki tud hangosabban énekelni. A temérdek zsákmányt is szétosztották igazságosan és a foglyokat pedig tömlöcbe zárták. És így telt az elkövetkezendő egy hónap.

De egyszer minden jónak vége kell, hogy érjen, így a vigasság is abba maradt egyszer. Mindenki, szépen elsomfordált dolgára, a fények kialudtak a zenészek abbahagyták a muzsikálást. A várra csönd telepedett. Holdfény király visszaült a trónjára és mély hallgatásba merült. Átgondolta a pár fáklya fényénél, hogy mit is tartogat számára a jövő. Ahogy így töprengett magában, egyre jobban úrrá lett rajta a kimerültség, fáradtság és a kilátástalanság. Mert hiszen most, hogy elpusztították a nagy hadjáratukba a környező ellenfeleiket nem maradt már semmi amit tehetett volna. Az alattvalói is hamarosan követni fogják a példáját és mély álomba fognak szenderülni. Csak ült a trónján és előrefelé meredt.

Így teltek a napok, mély csöndességben, míg egyszer a király első számú embere, Milon elhatározta, hogy meg fogja változtatni ezt a helyzetet és bizony ki fogja taszítani a királyt a búskomor állapotából. A trón elé járult és feltett neki egy kérdés:

-Uram királyom! Már egy ideje megfogalmazódott bennem a kérdés, mégis most teszem fel felségednek azt, a foglyokkal hogyan rendelkezik felséged? – Kérdezte Milon.

-Végezzétek ki mindet – felelte Cristole király egykedvűen. Milon szemében fény csillant

-Azonnal nekilátunk az előkészületeknek Uram! De lenne egy felvetésem! -A király sóhajtott és unottan kérdezte tőle:

-Mi lenne az Milon?

-Uram az lenne az én szerény ötletem, hogy ne csak szimpla kivégzésben részesítsük a volt ellenségeinket, hanem rendezzünk párbajt! Így egyszerre szabadulhatunk meg a kolonctól és legalább megmozgatjuk magunkat is egy kicsit. – Erre az ötletre már felkapta a fejét a király.

-Pompás ötlet hű szolgám! Én magam fogok megmérkőzni az egyik fogollyal! Tüstént hozassátok is elém őket!

Milon elmosolyodott és meghajolt. A terve jobban sült el mint szerette volna. Intett is pár inasnak, hogy hozzák fel a foglyokat a tömlöcből.

Gatvam egykoron rettegett és félelmetes barbár volt. Ő vezette a törzsét számos diadalra és a vezetése alatt prosperált kicsiny törzse, ami pár év után már kinőtte ezt a jelzőt. De minden megváltozott, amikor a ghoul király egy éjszaka elsöpörte őket a Föld színéről. A törzséből hírmondó sem maradt. Őt és pár társát, ki tudja hogy miért, életben hagyták és egy koszos pincébe dugták. A barbár vezér nem tudta megmondani, hogy mennyi idő telhetett el, hiszen sötétség volt a helységben, de érzésre több hónapot töltött abban a pincében. Föntről folyamatos dobogás, kaparászás és hörgés volt hallható, ami egy idő felerősödött torokhangú üvöltésre. Gatvam lassan elvesztette az eszét. Egy idő után csatlakozott az üvöltéshez, kaparta az arcát és a haját tépte. A társai szintén csatlakoztak hozzá fájdalmukban. De egyszer vége lett a zajnak. Gatvamra és a társaira csend telepedett. Így ült ott egészen addig amíg egyszer mozgást hallott. Kaparászást, ami egyre közeledett. Végül két kisebb ghoul ért oda a helységükbe, ahol végigmentek a társain, megszaglászták őket, néha bele is haraptak egyik-másikba, de a társai már élettelenül feküdtek mellette. Gatvamba már nem volt annyi erő, hogy ellenkezzen, amikor a másik kettő elkezdte Őt fölfelé ráncigálni. Fel egy lépcsőn, aminek a végén hatalmas zajt hallott. Betaszították egy nagy csarnokba ahol kör alakban körülötte végig fertelmesebbnél fertelmesebb szörnyek álltak és torokhangon hörögtek. A körben szemben vele pedig ott állt a király. Fehér bőrén szinte csillogott a holdfény. Hosszú karmai borotva élésen lengtek előtte. Rövid ideig csak egymást nézték. Ember a valaha volt embert. Olyan volt mintha ellenfele várna valamire. Gatvam látta maga előtt, hogy elrugaszkodik az ellenfele és éles fájdalom hasított a testébe. Az utolsó emléke egy vörösen izzó szempár volt.

Holdfény királyt üdvrivalgás övezte, míg végig hordozta a teremben a ellenfelének levágott fejét. Végül felvitte a trónhoz és maga mellé rakta a karfára, mint valamilyen trófeát. Ezután az alattvalói felé fordult és így szólt:

-Drága állatvalóim! Az előbb egy igen dicsőséges párbajnak lehetettek tanúi, melyet nem más mint egyetlen királyotok nyert! – Ezt a mondatát féktelen üdvrivalgás fogadta, de a király felemelte a kezét és elcsendesítette őket.

-Viszont ez a párbaj ráébresztett pár dologra. Többek között arra, hogy a világokat ellepte a mocsok és a fertő. Ezt csak és kizárólag mi tudjuk eltörölni a föld színéről. Ezen okból pedig döntésre jutottam. A döntésem pedig nem más, mint hogy a holnapi naptól elindítjuk hadjáratunkat és addig nem fogunk nyugodni, amíg meg nem tisztítjuk az összes világot minden szennytől!

-Éljen Holdfény király, éljen a hadjárat! -zengték kórusban a körülötte állók erre az üdvrivalgást.

A király pedig elégedetten hátradőlt. Ez a kis csata éppen elég volt neki, hogy rájöjjön, hogy még rengeteg tenni valója maradt ebben az életben. Holnaptól minden más lesz. A hét világ alapjaiban fog megváltozni. De ma este még ünneplés van.

Sok idő után most először mosolyodott el a király.